A hétvégét azzal töltöttem, hogy - miután sikertelenül küzdöttem a struktúrával - újból a történet fájdalmas pontjaira koncentráltam. Vagyis szomorkodtam.

Nem a magától kanyargó történetfolyammal, vagy a kellemetlenül ellenálló karakterekkel küzdöttem, hanem újból a kezdeti érzéseket találtam meg, ami miatt írni kezdtem. Csak egy régi felvétel kellett hozzá...

Nehéz dolog megtartani a célt, amikor a részletek önálló életre kelnek. A szomorúság pedig az akció közben olyan gyorsan olvad, mint a hó. Fordulatok nélkül persze nincs történet, de ha a lényeg nem tud formát ölteni, kárnak koptatom a billenyűket.

Hazafelé sétálni fogok. Nem küzdök többet az összegubancolódott szálakkal és elakadt konfliktusokkal. Azon fogok gondolkodni, ami minden történet lényege: az élet, a világmindenség, meg minden.

42.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.