Hát, itt tartok jelenleg a forgatókönyvemmel:

Egy Himalája lábához érkezett expedíció tagjai nepáli teherhordókat alkalmaztak, hogy magaslati kutatásaikhoz és túléléshez szükséges cuccaikat vigyék fel a hegyre. Verőfényesen sütött a nap, s a meredeken magasodó hegylánc oldalában a mostoha útviszonyok dacára is igen jónak mondható ritmusban haladtak. Egy darabig. Aztán a teherhordók megálltak.

A libasorban vonuló expedíció valamennyi tagja helyénvalónak találta, hogy szusszanjanak valamicskét. Igen ám, de amikor eljött az újraindulás ideje, a teherhordók egyöntetűen megmakacsolták magukat, és nem voltak hajlandók hátukra venni málháikat, sem egy, sem két, sem pedig három óra múlva. A tudósok méltatlankodva fordultak a teherhordók vezetőjéhez, aki széttárt karokkal jelezte: ő bizony semmit sem tehet, hiszen az emberei megátalkodottak és eltökéltek a veszteglést illetően. A megbízókat a széttárt kezek nem nyugtatták meg. Õk igenis tudni szerették volna, hogy mi váltotta ki a málhahordók ellenszegülését. A nepáliak feje nagy sokára végül is kinyögte, hogy emberei túl gyorsnak tartják a tempót, a sietséget, olyannyira, hogy azt a lélek nem bírja követni. Mivel pedig a lélek lemaradt, a teherhordók most mást se tesznek, mint hogy bevárják, amíg önnön lelkük utoléri őket.

forrás: Gittai István: Egy kis haza, http://epa.oszk.hu/00100/00181/00019/18.htm

Ez a helyzet. Most ülök és várok....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.