A legtöbb filmben elérkezik az a pont, ahol minden reménytelennek tűnik. Az a pont, ahonnan nem látszik a kiút.

Egy pszichoterápiás módszer az ilyen mélyponton lévő klienseket nem a pozitív gondolkodás erejével "rántja ki" (PL.: "Egyre jobban és jobban érzem magam"...), mert ez legtöbbször elfogadhatatlan a segítségkérő számára. (Hát nem érzi egyre jobban és jobban magát...)

Ehelyett a terapeuta valmilyen módosult tudatállapotban - például relaxációban, vagy hipnózisban - feleleveníti a kliens életének legborzalmasabb élményét, amit valahogy sikerült megoldania. Amennyire lehetséges segít neki, hogy a lehető legjobban felidézze ezt az élményt: mit érzett akkor, mire gondolt, akár még... mit látott, hallott, szagolt akkor.

És ha már EZ sikerült, akkor azt derítik fel, hogy annál az esetnél hogyan tudott túljutni az eseten. Igy mélypontból a saját eszközei felidézésével és felhasználásával lesz képes kimenekülni a páciens.

Egy konfliktus megoldása mindig a páciens/karakter belső erőforrásaira és lehetőségeire kell, hogy épüljön. A motiváció kidolgozása alapvető ahhoz, hogy a történet mélypontjáról hiteles út vezessen kifelé.

Faragok még egy kicsit Rupert Clum-on.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.