Terry a sarkon túl lakott. Olasz volt, nálam idősebb. Én nyolc éves voltam. Ő tíz. Gyakran néztem őt. Ő meg nézett engem, ahogy őt néztem.

Nem tudtam, hogyan kell barátkozni, így hát ott álltam, és a legcsúnyább szavakat kiabáltam a lány felé. Mivel anyám szókincse gazdag volt e téren, nekem is elég jól ment. Egy idő után végre felállt a lány és jól megkergetett. Ilyenkor mindig eltűntem, másnap már újra ott voltam, és kezdtem az egészet előről.

Egyik nap elkapott. Éppen "össze akarta verni a képemet", amikor hirtelen úgy döntött, hogy  legalább megkérdezi, miért kínoztam ilyen kitartóan és ilyen sokáig.

- A barátod akartam lenni - nyögtem ki dühödten

-  Te nem vagy normális - mondta utálattal - Miért nem kezdtél egyszerűen beszélni velem, ahogyan azt a normálisok szokták? - kérdezte

Ha tudtam volna akkor, amit most már tudok, így válaszoltam volna: "Mert valóban nem vagyok normális"

A legjobb barátok lettünk.

(forrás: Donna Wiliams: Léttelenül, Egy autista nő naplója, 40. old., Animula, 1999.)

A mizantróp szereplőm küzd a kapcsolatokkal. Egyenlőre még a káromkodásnál tart.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.