Dali és Buñuel, Bergman, meg a többiek saját húsukkal és vérükkel etették a kamerát. Megnézem a filmjeiket, és azt mondom "hűha!"... meg azt, hogy "pokol".

Az én kedvenc filmjeim között azonban  szép számmal akadnak bénák. (Na jó, közönségfilmek...) Olyanok, amire jó egyszer elmenni, nevetni, sírni... nézni ahogy felrobban, elcsattan...

"Csak semmi sport" ahogy Churchill mondta.

Nincs mindig kedvem mély tartalomhoz, katarzishoz. Ésnagyondenagyon nem akarok semmi fájdalmasat. Csak kellemes habfürdőt, amibe belebújhatok. Figyelem a "Randiguru"  tanácsait, a lemenő naplementében vágtázó kovbojokat, Volverin barkóját, vagy Bill  Nighy-t kiégett rocksztárként. Az élet mindjárt szebbnek tűnik...

Ilyen filmet kellene csinálni. Igy kellene megcsinálni. "Csak könnyedén..."

Olyan filmet, mint az "Idétlen időkig", ami csak egy szokásos kuncogi estnek indult, de napokig nem tudtam másra gondolni miután megnéztem...

Sajnos az a baj, hogy egy jó filmhez mégis kell az alkotók húsa és vére. Csak ezzel megy a kamera. De az erőfeszítéstől függetlenü az elkészült film lehet "Andalúziai kutya" vagy "Igazából szerelem"  (vagy éppen Álom.net?!).

Csak én, a néző mondhatok ítéletet: "Ez a film tetszik nekem."

Más nem számít. Sem a művészet, sem a szándék, sem a  krititka.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.