Szomorú történetet szeretnék írni. Szépet, kidolgozottat, mint a Taj Mahal.

A Sah Jahan által - szeretett felesége Muntaz Mahal síremlékeként - épített épületegyüttesben  rejtett szerkezeti és optikai elemek fokozzák a hatást: a mecset felöl közelítve a Mauzóleum egyre kisebbnek és kisebbnek látszik az képet keretező ajtóban. Míg távozáskor a Taj Mahal képe látszólag nő: "A távozók elviszik a szívükben a Taj Mahal képét". A minaretek kifelé dőlnek, ami miatt a kert szélesebbnek, az oszlopok pedig paradox módon egyenesebbnek látszanak. A főépület a szökőkutak vizében tükröződve még légiesebbnek tűnik. Az 18 méter átmérőjű és 26 méter magas   önhordó kupola vasbeton nélkül tartja magát, és a "Pietra Dura"-nak nevezett drágakőberakású virágok hímzésként tekeregnek az épületek oromzatán.

 

A monda szerint Sah Jahan kora egyik legjobb építészét, Ahmad Lahorit "kérte fel" a tervezésre: megölette az  feleségét, hogy átérezze saját gyászát, melyet szerett felesége Mumtaz Mahal halála után érzett, és a mű elkészütekor megvakítatta, hogy soha többé ne tudjon ilyen gyönyörű dolgot létrehozni.

Mi pedig nézzük és ámulunk.

(Hát...ilyen szaktudás kellene az írásban, ilyen fájdalom a történetben, és ilyen kép a vásznon.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.