Tegnap filmelemzésen voltam: Hitchcock, Hátsó ablak (1954) c. filmjét veséztük ki egy pszichoanalitikus segítségével.

Egy anekdota szerint amerikai pszichológusok megkérdőjelezték a pszichoanalízis terápiás hatékonyságát. Erre az érintett analitikusok kifejtették, hogy a bírálók azért utasítják el az analízist, mert olyan súlyos pszichés zavarokban szenvednek, hogy pszichoanalízisre lenne szükségük, és akkor belátnák, hogy a legjobb terápiás módszer nem más, mint a pszichoanalízis.

A pszichoanalízis elborzaszt. Mindenben igaza van, mindenre van magyarázata, sehol sincs benne logikai buktató. Csak éppen olyan, mint valami szektás érvelés. Mindenben igaz, de valahogy érezni, hogy... valami... akármi.... nem stimmel.

Borotvaéles logika, legyőzhetetlen érvelés. Csak éppen... 

Egy terapeuta mondta, hogyha elfogadom a beteg állítását, hogy "én vagyok Napóleon", akkor minden tette megmagyarázható, logikus, és igaz lesz.

Csak ennyi kell: elfogadni, hogy ő Napóleon.

Volt itt minden: a begipszelt láb, és a távcső, mint fallikus szimbólum; projektált egokonfliktus; álomszerűen építkező filmstruktúra ("Mégis kinek az álmát látjuk?!"); preödipális feszültség; libidinális tárgymegszállás és társai. Tökéletesen igaz, és teljesen torz.

Fura volt így nézni egy filmre.

Arra a következtetésre jutottam, - és most ez meg is osztom mindenkivel - hogy egy jó rendezőnek dunsztja sincs a pszichoanalízisről, csak éppen tudja, amit tud: a lélek mélyéről hozza példáit, a kollektív tudattalan fogalmaival operál, és közös reményeinkre és félelmeinkre alapoz. Ugyanazzal az anyaggal dolgozik, mint a pszichoanalízis: képekkel, álmokkal, vágyakkal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.