Egy profi pókerjátékos megfigyelte, hogy -szintén nagymenő - ellenfelének bal szemhéja bizonyos lapállásnál alig észrevehetően rángatózni kezd. Ezt kihasználva napokig nyert, mígnem a nyerő széria egyszercsak elakadt, sőt egyre nőtt a vesztes partijainak száma. Nem  volt mit tenni: utánajárt a dolognak...

 

Kiderült, hogy ellenfele olyan profi volt, hogy feltűnt neki, hogy valamit elárulhat magáról, és emiatt veszíti el sorra a játszmákat. Addig nem nyugotott, amíg ki nem derítette, hogy mi vezetheti partnereit nyomra: az, hogy a többiek lapállását tudják, hogyha bal szemhéja rángatózni kezd.

Miután az önkéntelen "tic"-et (akaratlan mozgást) nem tudta megszüntetni, otthon a fürdőszobatükör előtt addig gyakorolta, hogy akkor tudta megjeleníteni, amikor csak akarta.

A következő pókerjátszmáknál pedig össze-vissza, különféle állásoknál is bevetette a szemhéjrángást, így bizonytalanítva  el partnereit, akik többet már nem tudták, hogy a tic milyen lapálláshoz tartozik.

Minden írónak, alkotónak van egyéni stílusa, melybe a hibák is beletartoznak. Én például szeretem a körmondatokat és  - ha van rá módom - a közbeiktatott szövegeket is :). Ezek azonban megnehezítik az olvasást, és gyengítik a mondanivalót. Az ember nem attól lesz profi, hogy nincsenek hibái. Attól lesz profi, hogy ismeri saját stílusát, tudja saját hibáit, és ezeket módszertani repertoárja részévé teszi: vagyis csak akkor használja fel, hogyha erre szükség van.

Én például kiváló tudományos blablát tudok írni egy filmbéli professzor számára. Kérdés, hogy mit fogok írni egy dokkmunkás dialógusába...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.