Egy hipnoterapeuta mesélte, hogy egy páciensével - a testkép/énkép probléma köré szervezve - egy házat képzeltetett el a hipnózisok alatt. A páciens a módosult tudatállapotban be tudta "járni" a ház minden részét. Meg tudta "nézni" azokat - a tudatos állapotban nem elérhető - mentális helyeket, melyekben problémái vizuálisan is megjelentek (pl. elárasztott pince).

A ház egyre ismerősebb és ismerősebb lett, mind a páciensnek, mind a terapeutának. Egyik alkalommal a terapeuta így szólt:

"És most nyisson be a balra lévő ajtón, hogy a szobába érjen".

"De hiszen itt nincs is ajtó" - válaszolta a kliens dühösen. 

"Már hogyne lenne...! "- akarta a terapeuta mondani, mire rájött, hogy ő már régen nem a páciens "házában" jár, hanem abban a házban, amit ő képzelt el a kliens leírása alapján. Nála volt balra egy ajtó, a páciensnél nem volt, de  - vizuális típusként  - képzeletükben mindketten élesen látták saját házukat.

Gyerekkoromban sosem értettem, hogy  másoknak miért okoz gondot egy könyv elolvasása után leírni/lerajzolni a szereplőket vagy helyszíneket. Nem tudtam, hogy mások az olvasás alatt nem "látják" az eseményeket, mint én.

"Hát, elrépázgatok itt szépen..." - mondta egyik ismerősöm, és - férfi létére -  igencsak elpirult, mikor a társaság egyik tagja felvilágosította, hogy én minden ilyen szóvirágot elképzelek. (Akkor is, ha nagyon nem akarok az  ő répájára gondolni...)

Ma néztem az előadások power point bemutatóit. A betük fent vannak, ez tény. De hogy valaki ezeket a halálosan-teleírt-felpontozott slide-okat, hogy meri bemutatni... esküszöm nem értem.

Nem ugyanabban a házban vagyunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.