Ugye nem fognak bebújni a bikajelmezbe?! - kérdezte a társaság egyik tagja - Ugye, nem?!

Hát de...

Viccek, amitől kiég az agyam. Karakterek, akik olyanok, mint saját karikatúráik, és olyan helyzetekbe keverednek mintha a forgatókönyíró a közhelyszótárból dolgozott volna.

Vitéz Lááájszló, is ugyanazt csinálja mindig. Jól "elkupikálja" a "suvickos pofát". Nincs újdonság, nincs meglepetés, mégis minden gyerek kacag, amikor puffog a palacsintasütő a halál fején.

Egy előadáshoz/filmhez nem kell feltétlenül új történet, átütő gondolat. Korántsem vagyok meglepve, hogyha egy romantikus film végén - az addig civakodó felek - egymásra találnak.

De Morganék története túl komolynak tűnt, hogy mesének vegyem; túl mesterkéltnek, hogy igaz legyen; és túlságosan kiszámíthatónak, hogy izguljak. Rémes. A forgatóköny ezer sebből vérzett. A néhány jó poénnál pedig azt éreztem, hogy valami vicckönyvből másolták ki, annyira nem illeszkedett semmihez.

Arra emlékeztetett, mint amikor egy reklámszakember arról nyafogott az egyik előadásán, hogy Magyarországon nincs fogadókészség a humoros reklámokra, mert ... ő is csinált egy reklámot, amiben a szereplők elmondtak egy viccet (itt az előadásában ő is elmondta).... de a fókuszcsoport szerint a reklám béna, és a viccet ugyan megjegyezték, de a reklámozott terméket nem sikerült felidézniük.

Az már remekül megy, hogy azt mondjam, hogy Morganék forgatókönyve egy tákolmány. Már csak azt kéne tudni, hogy hogyan kellett volna úgy megírni, hogy jó legyen. Erről ugyanis fogalmam sincs.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.