Pitch, ACT123, 8 szekvencia, karakterek, és egyebek... egy kávéskanál a kásahegyből. Ennyi elméleti ismeretre sikerült szert tennem. Hát akkor el is lehet kezdeni a munkát, nem igaz?

Megvan a cél, a főszereplő, a műfaj, hogy mit legyen a sztoriban (a fő keret, és mondanivaló), még azt is tudom milyen stílusú zenék legyenek benne. Igy hát szépen el is kezdtem leírni az egészet. Csak szépen sorrendben, ahogy történnek az események, nem pedig úgy ahogy a  - leendő  - filmben látjuk majd.

És akkor elkezdett tekeredni a történet.  A történetszálak, mint valami polipkarok jobbra-balra csapódtak, új részleteket követeltek, új befejezés után kiálltottak.  Hirtelen fény derült arra, hogy ezer, meg ezer részlet hiányzik. Minden új részlet pedig csavart egyet a történeten. Előjöttek  a klisék, amiket máshol láttam, a mesei fordulatok, amik ordítottak, hogy "én, én, én akarok a végén lenni!" Delete, delete... borzalmas... fuj.

Na elég. Lecsapdaltam a lehetetlen befejezéseket, és a mérgező mellékszálakat, és most hirtelen itt állok cselekmény nélkül. Van egy-két biztos pont, de ez a csata a magától növő történetfolyondárral egy kicsit elbizonytalanított. Arra nem számítottam, hogy a sztori fog megtámadni. Hogy másfelé akar kanyarodni, mint amerre én írnám.

Most harcolunk. Én lángpallosként emelem magasra a célt, amiért el akarom mondani, ő pedig nyafog, hogy ez nem lesz így jó, megpróbál átváltozni, megszökni, saját életet élni.

Azt hiszem a struktúra lesz a szövetségesem. A célokra, a konfliktusokra és a fordulópontokra összpontosítok, és ebből fogom gyöngyként felfűzni a történetet.  Úgy tűnik, hogy csak ha majd ha ez kész, akkor merek újra a visszatérni a harctérre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.