Kint zuhog a hó.

Az hogy térdig latyakban csúszkáltam, eszembe juttatta egy nagy fagylaltgyártó cég vizsgálatát: "Mikor esznek az emberek jégkrémet?"

 

 

Mindent megvizsgáltak: a fogyasztókat, a jégkrémet, az ízt, a csomagolás, a disztribúciót. Mindent.

Az eredmény azonban még a sokat látott marketingeseket is meglepte. Persze voltak akik sok jégkrémet ettek, és voltak akik kevesebbet, de csak egyetlen olyan igazán releváns tényező volt, ami MINDEN fogyasztóra egyaránt hatott MINDIG: és ez pedig a napfény volt. Ha sütött a nap, akkor mindenki több fagylaltot evett, legyen tél, vagy nyár, mint az azonos borús napokon.

Eddig nem gondolkoztam a történetem időjárásán, most reggel viszont végig ezen töröm a fejem. Persze nem a "szomorú vagyok, és az eső is esik" típusú megoldásokon, hanem, hogy általában legyen-e, és mikor, milyen időjárás. Hogy melyik történetelemhez kellene meteorológiai adatokat is csatolnom :).

Kint havazik. Én pedig időjárásjelentéseket olvasgatok.

Egy történet mindig szubjektív. Minden ami, és aki szerepel benne szelekció eredménye: őket láttam, őket választottam, rájuk emlékszem függetlenül attól, hogy hogyan történt mindez a valóságban.

Ha egy filmben/történetben több szereplő van, akkor a szempontok változtatásával lehetőségem van arra, hogy fontos eseményeket

•  - megmutassak
•  - vagy eltitkoljak
• a néző/olvasó előtt aszerint, hogy mi éppen a célom.

Az én főszereplőm el van veszve, és sokszor rossz döntéseket hoz. Tulajdonképpen nem is látja azokat az indokokat, melyek alapján választ, melyek alapján dönt: ezek tudattalanok maradnak előtte.

A nézőnek azonban ismernie kell ezeket  - a főszereplő előtt is rejtett - indítékokat ahhoz, hogy megértse a történetet, hogy többet tudjon mint a főszereplő maga. Ehhez szempontváltást fogok alkalmazni: más szereplő nézőpontjából is megmutatom az eseményeket.

Azon is gondolkodtam, hogy talán nem is kellene elárulni el a nézőnek, hogy melyik az "igazi" eseménysor, az "igazi" történet. Ebben az esetban azt mondanám, hogy a történet mindegyik narrációja hiteles megfogalmazása ugyanannak az eseménysornak (az adott megfigyelő számára ez az "igazi" eseménysor, nem pedig az, ahogy mások látják). Végül ezt elvetettem. A főhős nézőpontját neveztem ki "igazi"-nak, melyet a néző számára a többi szereplő által látott/érzett/gondolt események csak kiegészítenek, módosítanak.

A főszereplő csak a katarzis pillanataiban fogja meglátni ezeket a számára rejtett, de más szereplők szemszögéből már megmutatott szempontokat: csak akkor ismeri fel, hogy "vak volt", fontos dolgokat nem vett figyelembe döntéseinél. A katarzisban felismeri: nem úgy történtek a dolgok, ahogy eddig gondolta.

Nem jól alakította, és mesélte el történetét. 

Ajánlom figyelmetekbe a "Remember Me" című film forgatókönyvét! Angol változata letölthető: http://www.megaupload.com/?d=CO127XS1

A film márciustól az amerikai mozikban: http://www.imdb.com/title/tt1403981/

Egyszer egy színpszichológiai kísérletben meg kellett nevezni/le kellett írni a kivetített színeket. Az ötödik zöld szín után már egy kicsit elbizonytalanodtam, a huszonötödiknél már fogalmam sem volt, hogy mit írjak. Nem voltak rá szavaim. Nem ismertem ennyi árnyalatot.

Egy forgatókönyv lényegretörő leírásokat tartalmaz. Érzelemmel telített igéket, tömör megfogalmazásokat. De vajon hány kifejezést, cselekvést ismerek? Hány érzelmi árnyalatot? Két rövid mondatban mennyit tudok leírni az eseményekről?

Várnak a szinonímák... mennem kell...

A kritikai diskurzuselemzés szerint, az hogy minek van hírértéke, modellszerűen megjeleníti az adott társadalom gazdasági és ideológiai értékrendjét. A hatalom képviselői a beszéd absztrakt szabályait tudattalanul arra használják, hogy általuk megfelelőnek gondolt érdekeknek megfelelő ideológiát terjesszenek. (Van Dijk, 1988, News as Discourse, http://www.questia.com/PM.qst?action=openPageViewer&docId=14361207) A szövegekben közvetlen módon meg nem jelenő, részletesen nem kifejtett implicit jelentés, és sugallt tartalom elemzésével a társadalom fontos folyamataira lehet fényt deríteni.

Miért is érdekes ez egy történet szempontjából?

Talán fordítva is működik... Az hogy milyen "hír"-t választok témámul, bemutatja azokat az értékeket, melyeket fontosnak tartok anélkül, hogy ezeket explicit meg kellene jelenítenem, "ki kellene mondanom".

Ha pedig a történet világos, a "világ" és a karakterek kidolgozottak (motíváció, célok, társadalmi háttér, stb.) akkor a párbeszédekben alkalmazni lehet az adott kommunikátor stílusának főbb jellemzőit. A rejtett szándékokat pedig nem a "Szomszédok"-hoz hasonló direkt párbeszédekben lehet bemutatni, hanem úgy hogy az olvasó/néző "kiszagolja", hogy mit akar a szereplő, nem pedig szájbarágósan meghallgatja.

Írott élő beszéd, kihagyások, témaváltás, utalások, szókincs, szóhasználat, kontextus, stílus...

A hétvégét azzal töltöttem, hogy - miután sikertelenül küzdöttem a struktúrával - újból a történet fájdalmas pontjaira koncentráltam. Vagyis szomorkodtam.

Nem a magától kanyargó történetfolyammal, vagy a kellemetlenül ellenálló karakterekkel küzdöttem, hanem újból a kezdeti érzéseket találtam meg, ami miatt írni kezdtem. Csak egy régi felvétel kellett hozzá...

Nehéz dolog megtartani a célt, amikor a részletek önálló életre kelnek. A szomorúság pedig az akció közben olyan gyorsan olvad, mint a hó. Fordulatok nélkül persze nincs történet, de ha a lényeg nem tud formát ölteni, kárnak koptatom a billenyűket.

Hazafelé sétálni fogok. Nem küzdök többet az összegubancolódott szálakkal és elakadt konfliktusokkal. Azon fogok gondolkodni, ami minden történet lényege: az élet, a világmindenség, meg minden.

42.

Ma azon gondolkodtam, hogy kik játszhatnák el a karaktereket...

"Keleti Márton megállapítása szerint a színész az a középszürke, rosszul exponálható felület, aki nem tudja a szövegét."  (Forrás:http://www.story-doki.hu/preparalas.htm)

:)

Thomas Mann: "Egy szélhámos vallomásai" c. regényében a szélhámos úgy menekül meg a katonaságtól, hogy - szándékosan felhasználja, és megsérti - a hétköznapi kommunikáció szabályait: irreleváns szóözönt zúdít a sorozó bizottságra, bizonygatja, hogy mennyire szeretne katona lenni, és úgy tesz, mintha valójában el akarná titkolni mennyire alkalmatlan a feladatra. Mestere a szavaknak, és mestere a félrevezetésnek. El is éri, hogy - minden "tiltakozása" ellenére - alkalmatlannak nyilvánítsák.

Hogy sikerült?

Paul Grice amerikai nyelvfilozófus szerint a nyelvi kommunikáció együttműködési folyamat, melyben a kimondott szavak és a tényleges szándék elválik, és  szabályokat (maximákat) kell betartani a sikeres kommunikáció érdekében.  A beszélők feltételezik, hogy a kommunikációban mindkét fél számára fontos a megértés, és ezért a társalgásban résztvevők  az "együttműködési alapelv"-et követik, és partnerükről is ezt feltételezik: vagyis, hogy beszélgetéshez  való hozzászólás olyan, melyet az adott beszélgetés célja és iránya elvár.

A kommunikáció akkor lesz várhatóan sikeres, hogyha négy maxima szabályait betartjuk:

Mennyiség (informativitás):

1. Hozzájárulásod legyen a kívánt mértékben informatív.
2. Hozzájárulásod ne legyen informatívebb, mint amennyire szükséges.

Minőség (igazság):

1. Ne mondj olyasmit, amiről úgy hiszed, hogy hamis.
2. Ne mondj olyasmit, amire nézve nincs megfelelő evidenciád.

Viszony/kapcsolat (relevancia):

1. Légy releváns.

Mód/Modor (világosság, rövidség, pontosság)

1. Kerüld a kifejezés homályosságát.
2. Kerüld a kétértelműséget.
3. Légy tömör.
4. Légy rendezett.

A szélhámos ismeri ezeket a szabályokat, felhasználja, és megsérti őket céljai érdekében.

Egy filmbeli dialógus megírásakor mi is választhatunk: felhasználhatjuk, vagy szándékosan megsérthetjük ezeket a szabályokat. Egyet nem lehet tenni: figyelmen kívül hagyni.

Ma -  már amennyire az angolom engedte - néhány forgatókönyvet olvasgattam.

Tiszta deja vu: a tudományos közlése nyelvére emlékeztet. A témától függetlenül minden publikációban, tudományos közlésben jártas ember ("tudós") felismeri, hogy az aki az adott cikket írta, otthon van-e a tudományban, vagy sarlatán. Nem kell ismerni a témát, nem kell érteni a statisztikát. A stílusból meg lehet mondani, hogy valaki profi-e.

Nem is tudom mire figyel az ember: a szerkezet, a nyelvhasználat, de még az is fontos, hogy mit mond és mit nem mond a cikk szerzője. Asztráltestekről nem lehet tudományos értekezést írni. Nem: mert ez a téma nem tartozik a tudományosan felvethető kérdések közé. Persze lehet róla írni, lehet kutatni, de az nem tudományos publikáció. Vannak tabu témák, és van kötelező - az aktuális paradigmának megfelelő - szóhasználat, módszertani repertoár, szerkezet, statisztikai eljárások. Ha valaki ezeket nem használja: nem tagja a tudományos közösségnek.

Nincs mese: (legyen bármilyen a történet) a forgatókönyvek olvasásakor ugyanígy fognak megítélni. Ha használom a kialakult rendszert: tovább olvasnak. Ha nem, az első oldal után a kukában végzem.

Egy érdekes cikk a dialógusszerkesztésről (az eleje egy kicsit komplikált). Különösen a kihagyás és elhallgatás módszerként való használatának leírása izgalmas.

Boronkai Dóra: A dialógus, mint különböző szövegek közti párbeszéd. (forrás: http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1301/130108.pdf)

Nincs mit tenni, utána kell olvasni a részleteknek. Kisebb és nagyobb dolognak, amire most derül fény, hogy nem tudom, hogy pontosan hogy van.

Hogy és mikor kell egy amerikai egyetemre jelentkezni? Milyen szakok vannak és hogy megy a felvételi eljárás? Mikor és mennyit kell fizetni? Marhaságok. De nem írhatom, hogy beadta a jelentkezését márciusban, hogyha szeptemberben kell. ...és akkor még a komolyabb kérdések szóba sem kerültek.

Nem is gondoltam, hogy ezek mennyi időt vesznek el.

A konfliktusok fájdalmasak. A mondvacsinált konfliktusok meg különösen: csak éppen a nézőnek. Ha Rupert Clum béna, inkoherens, egysíkú a karakter lesz, kit érdekelnek majd konfliktusai? Sajnos, a választ nyilvánvaló: a kutyát se érdekli majd.

No persze, ezt nem akarjuk... Ezért úgy döntöttem, hogy mások szakértelmét fogom felhasználni: jelesül, azokét, akik értenek az ilyesmilyhez: a pszichológusokét. De a pszichológia nem olyan mint a fizika, hogy "kísérlet - következtetés - törvény - paradigma". Itt ezer - sokszor egymásnak ellentmondó - vélemény, módszer, megközelítés él(het) egy időben. Melyiket vegyem figyelembe? Melyiket használjam?

Én a következő taktikát követtem: általános pszichológiai munkák (pl. személyiséglélektani-, fejlődéslélektani összefoglalók/tankönyvek), terápiás irodalom, esettanulmányok, és most kiemleten: családterápiás irodalom.  Pl. Virginia Satir: A család együttéléséne művészete, Coincidencia Kft., Budapest,  1999.

Jobb mint egy krimi!

Forrás: Tóth Róbert

http://www.filmiras.hu/2007/03/23/struktura-struktura-struktura-2-resz/

Ezt sem hittem volna: nem tudok aludni.

Viszont haladni sem haladok az írással. A feszültség majd szétvet, de olyan a helyzet, mintha a hátam mögül figyelnének: ha megfordulok, már mindenki eltűnt.

Ma Rupert Clum motivációin gondolkoztam. Mindenféle pszichoterápiás irodalmat olvasgattam össze-vissza. Az indítékok árnyalása azonban módosít a végső konfliktuson. Akarom én ezt?! Hogy a jó kis végső berhelésem átalakuljon?

Sajnos muszáj lesz. Nincs mit tenni. Egyre jobban ismerem a főhőst, és nem az következik a személyiségéből, amit terveztem. Át kell gondoni még egyszer a végkimenetelt.

Rémes.

"In medias res" fogok kezdeni. A bevezetés egy kulcsponti akciónál abbamarad, és "három évvel korábban" stílusban fog folytatódni.

Ezt a bevezetést faragom most. Miután még sohasem csináltam ilyesmit, a zenét hívtam segítségül. Véletlenül hallottam egy olyan számot, ami hangulatában pontosan illeszkedik a történetemhez. Lassan indul, és bizonyos pontjain teljesen kétségbeesetté válik, úgy ahogy a történet szereplője is közelít a konfliktushoz. A zenét hallgatva könnyebb követni a főszereplőt a képzeletbeli vásznon.

Itt van előttem, ahogy az események történnek. A képek peregnek, dialógus nincs. A szám kb. 6 perces, de egy bevezető képsor persze nem lehet ennyi. Főleg szöveg nélkül. Vagy igen? (Azt hiszem meg kell néznem más filmek bevezető részeit.) Egy ponton azonban a zene nem lesz már elég, szöveg is kell. A kérdés, hogy vajon hol jelenjen meg a főcím? Hol folytatódjon a történet, és hol váltson át szöveges részhez (dialógushoz).

Most úgy képzelem a dolgot, hogy:

1. Összefoglaló képsor: a főhős 1 éve vágott képekben + zene (lassú, majd egyre gyorsuló), 2 perc

2. Helyszín 1.: koncert  képei + zene, (ami egyre kétségbeesettebb), 1-2 perc

3. Zeneváltás: a történet szempontjából fontos számra történő váltás (a főszereplő saját száma hallatszik, ahogy a koncerten énekli), szöveg nincs, a koncert képei látszanak, 2 perc

4. Főcím (alatta a főszereplő száma megy, de már más - vadabb - hangszerelésben) a zene egyre jobban felpörög; 30 mp.

5. Helyszín 2:  A történet felvezető konfliktusa csak képekben (dialógus nincs); a zene egyre fokozódik majd eltűnik. 1 perc

6. Helyszín 3: Régi esemény helyszíne: zene nincs, realisztikus környezet. A főhős visszaemlékszik egy kulcsdialógusra. Zene nincs. 3 perc.

7. Helyszín 2: Az emlék vége. A főhős újból az 2. helyszínen van. A háttérből dialógus hallatszik. Az előző szakaszban üvöltő zene folytatódik, a főszereplő saját számának a vadabb változata "elnyeli" a dialógust. A főhős teljesen széteseve, a zene üvölt. 30 mp.

6. Az első rész vége. Zene megáll.

A film első szakaszának teljes ideje: kb. 10 perc

............

A film új szakasza: "Három évvel korábban", teljesen realisztikus környezet, zene a szokásos filmzene, teljesen nyugodt, lágy hangzás, hogy érzékelhető legyen, hogy ez mennyire más, mint a bevezető rész konfliktusa.

A celtix ingyenes, forgatókönyvírásra kifejlesztett program, magyar nyelven is. Letölthető:http://celtx.com/download.html

Eddigi szorgos munkám eredménye tegnapra így nézett ki: történet cselekményszálak, és érzelmi vonal nélkül. ööö... Ez igen! Ezért érdemes írni! Milegyenmilegyenmilegyen... hmmm... Ügyesen írtam, és aztán sebesen töröltem a sorokat. (Ajjaj, ez megmakacsolta magát.)

.

.

.

Na, elég! Mást fogok csinálni. Youtube, információ Rupert Clum-ról (persze az igaziról), lötyögés.... Még lötyögés....Inkább nem is kellene írni... irány az ágy.

Aki már szigorlatozott anatómiából, római jogból, vagy szerves kémiából (vagy akármiből) tudja milyen az ilyen éjszaka: képletek, adatok, információk körbe-körbe-körbe-körbe... És reggelre megvan - no nem a történet, vagy az érzelmi szál -  hanem a szerkezet, az hogy a cselekmények milyen sorrendben és szemszögből következnek.

Most a leltár a következő: megvan a főszereplő, a cél, hogy miért és mit szeretnék elmondani, a történet kerete, és a megközelítés szempontja. Nincs: rendes (összekapcsolódó) cselekmény, kidolgozott szerepek. Mint egy portrén: a fej formája megvan, azt is lehet látni, hogy hol lesz a szeme, de... Még van egy kis munka a megírással.

És ez még csak a történet, nem a forgatókönyv.

Filmek százai, talán ezrei... Aztán az ezekben látott jól bevált fordulatok (ügyes mémekhez illően) helyet követelnek egy új történetben is. Olyanok, mint amikor a vizcsepp akar legurulni az ablakon. Az első nagyon nehezen talál utat, de aztán a következő, már egyre gyorsabban halad a nyomában. Olyan otthonosnak tűnnek, olyan könnyen használhatónak, olyan kényelmesnek.  A  történet is gyorsabban haladna, a megfelelő mederbe kerülne minden, szépen haladna az elkerülhetetlen végkifejletig. Papírmasé karakterek karatéznak a lapokon. Kétdimenziós konfliktusok, jól bevált megoldások...

De hol van a szomorúság helye? Hogy jelenjen meg a bánat, a melankólia, a szemlélődő szomorúság? Nem látványos, nem akciódús, nincs benne konfliktus. Nem érdekes?! Tulajdonképpen nem. El is párolgott a történetből nyomtalanul.

Felszívódott, megszűnt. ooo...hoppsz!  Hol a lényeg?! 

Pitch, ACT123, 8 szekvencia, karakterek, és egyebek... egy kávéskanál a kásahegyből. Ennyi elméleti ismeretre sikerült szert tennem. Hát akkor el is lehet kezdeni a munkát, nem igaz?

Megvan a cél, a főszereplő, a műfaj, hogy mit legyen a sztoriban (a fő keret, és mondanivaló), még azt is tudom milyen stílusú zenék legyenek benne. Igy hát szépen el is kezdtem leírni az egészet. Csak szépen sorrendben, ahogy történnek az események, nem pedig úgy ahogy a  - leendő  - filmben látjuk majd.

És akkor elkezdett tekeredni a történet.  A történetszálak, mint valami polipkarok jobbra-balra csapódtak, új részleteket követeltek, új befejezés után kiálltottak.  Hirtelen fény derült arra, hogy ezer, meg ezer részlet hiányzik. Minden új részlet pedig csavart egyet a történeten. Előjöttek  a klisék, amiket máshol láttam, a mesei fordulatok, amik ordítottak, hogy "én, én, én akarok a végén lenni!" Delete, delete... borzalmas... fuj.

Na elég. Lecsapdaltam a lehetetlen befejezéseket, és a mérgező mellékszálakat, és most hirtelen itt állok cselekmény nélkül. Van egy-két biztos pont, de ez a csata a magától növő történetfolyondárral egy kicsit elbizonytalanított. Arra nem számítottam, hogy a sztori fog megtámadni. Hogy másfelé akar kanyarodni, mint amerre én írnám.

Most harcolunk. Én lángpallosként emelem magasra a célt, amiért el akarom mondani, ő pedig nyafog, hogy ez nem lesz így jó, megpróbál átváltozni, megszökni, saját életet élni.

Azt hiszem a struktúra lesz a szövetségesem. A célokra, a konfliktusokra és a fordulópontokra összpontosítok, és ebből fogom gyöngyként felfűzni a történetet.  Úgy tűnik, hogy csak ha majd ha ez kész, akkor merek újra a visszatérni a harctérre.

Hát igen... Mások nem ma kezdték a szakmát: http://www.filmiras.hu/kiemelt-irasok/

Akkor kezdjük az alapoknál!

"Rupert Clum" miatt írok forgatókönyvet... vagyis persze élő változata miatt. Számomra ismeretlen színész, akiről semmit sem tudtam (ez persze szégyen), de egy véletlenül elkapott interjúrészletén napokig rágódtam: amit mondott, és ahogy mondta sehogy sem akart kimenni a fejemből. Aztán eltelt egy kis idő... Egy új szerep miatt újból a hullámok tetejére került, és történetei ismét eljutottak hozzám.

Figyeltem és hallgattam, és elkezdett összeállni az én történetem is. Ahogy formálódott, úgy jött a kérdés: mi legyen ezzel a .... Mivel is?! Ha el akarom mondani, akkor formát kell választanom, és a forma meg fogja változtatni a történetet magát is.

Semmi sem korlátozott a választásban, sem ismeret, sem félelem. Azért választottam a forgatókönyvet, mert az elbeszélésnek ez a módja illik a történetemhez. Nem érdekel, hogy az egész röhejes. (Ki a fene áll neki forgatókönyvet írni mindenféle ismeret és gyakorlat nélkül?!) Én.

El akarom mondani a mesémet.

Forgatókönyvet fogok írni. 

Csak egy kicsit lesz nehéz, mert soha sem írtam még semmit. Azt sem tudom, hogy mi az a forgatókönyv.

(Szerencsére Karácsonykor megnéztem a Grincs-et, így azt legalább tudom, hogy egy film milyen.)

Mindent meg kell tanulnom a kérdésben, és minden új lesz a számomra. Ennek ellenére forgatókönyvet fogok írni, és kész.

Erről az útról szól ez a blog.